Senkit nem kell emlékeztetni, hogy mi történt a Gillette Stadiumban tavaly az alapszakasz harmadik hetében: a Miami demoralizálta a Pats védelmét a „Wildcat” felállással. Egy évvel később nem múlik el úgy mérkőzés az NFL-ben, hogy valamelyik csapat ne próbálkozna ezzel a támadó-formációval.
Ezt a támadóformációt három elem határozza meg: a jól futó-ütköző irányító, aszimmetrikus támadófal és a „sweep” névre hallgató play.
1. A hatékony passzjáték elengedhetetlen egy csapat számára, ha sikereket akar elérni az NFL-ben. Ennek alapja a jó irányító, aki a legtöbbször a csapat arca, legtöbbet kereső, franchise játékosa. A játékos-igazolásokért felelős vezetők legalább ennyire fontosnak tartják az irányítóra áldozott dollármilliók miatt egészségének a védelmét: újabb vaskos pénzköteg ezúttal a left tackle számára. Az irányítók túl értékesek a csapat számára, hogy különösen középső erőfutásokkal amortizálják le őket, és minden egyes játéknál az egészségüket kockáztassák. A fent említettek miatt a védelmeknek a legritkább esetben kell attól tartani, hogy rendes körülmények között az irányító első vagy második szándékból futni fog a labdával, ami egyetemi szinten gyakori látvány az „option”-rendszerek virágzásának köszönhetően. Az még valószínűtlenebb, hogy az irányító egyszerű blokkolónak, fullbacknek áll és töri az utat a futó előtt. Futójátéknál az irányító a labda átadása után egyszerűen kivonja magát a játékból, ezáltal a támadók elveszítenek egy potenciális blokkoló esetleg futó játékost a védőkkel szemben.
Optimális esetben a támadófal + tight end + fullback felállás hét embert jelent a védelem hét-emberes védőfala és linebacker egysége ellen. Ezért említik olyan gyakran közvetítések során, hogy futás ellen nyolc emberrel feltölti a boxot a védelem, mert ezzel máris erőfölénybe kerülnek. A „Wildcat” felállás ezt küszöböli ki, amikor egy futót helyez az irányító helyébe. Bármennyire is nevetségesnek tűnik, de nem engedheti meg a védelem, hogy az elkapóként felálló irányítót őrizetlenül hagyja, vagyis leköt egy védőt, akár csak pár másodpercre, de a játék sikeréhez elegendő. Annak, hogy a kezdő irányító a pályán marad, van egy további pozitívuma, hogy nem kell a cserével bajlódni, ami megakadályozza az ellenfelet is, hogy ehhez a felálláshoz igazítsa a pályán lévő 11 védőjét (ha a támadók játékost cserélnek, akkor a védőknek is lehetőséget kell ehhez biztosítani). A következő pontban látni lehet, hogy az irányító helyébe lépő futó alapvetően három plusz egy dolgot tehet a labdával a snap után (amennyiben a passz lehetőségét is számoljuk), ami végig bizonytalanságban tartja a védelmet, és a játék gyors végrehajtása miatt hamar „könnyű” yardokat eredményezhet.
2. A „sweep”-nek nevezett játék lényege, hogy a labdás embert üres területre jutassa oldalt a támadófalon túl, ahol ideális esetben (1-1 elleni helyzetben egy védővel) jó esélye van gyorsaságát kihasználva a „nagy játékra”, de legalábbis biztos pozitív yardot szerezni. A „Wildcat” következő mozdulatsorral teremti meg erre a lehetőséget. A slotban elhelyezkedő „A” játékos a center mögött shotgun pozícióban lévő „B” játékos jelére elindul az ő irányába teljes sebességgel futva, majd a jó időzítésnek köszönhetően a snap után „B” játékostól megállás nélkül kapja meg a labdát. Majd a támadófalat megkerülve, és azon az oldalon lévő elkapók, fullback/halfback blokkjait kihasználva hozza a yardokat. VIDEÓ-1
Azonban „B” játékosnak nem kell feltétlenül átadni a labdát „A” játékosnak, elegendő, ha ezt csak színleli és elterelésnek, a védelem megtévesztésére használja fel, mialatt ő megtartja a labdát, és egyszerű középső futást hajt végre. VIDEÓ-2
A harmadik variációban is a „B” játékos csak színleli a labda átadását, de a középső futás helyett oldalfutást hajt végre abba az irányba, ahonnan „A” játékos a snap előtt éppen elfutott. VIDEÓ-3
A védelemnek ennek a három futójátéknak megállítására kell felkészülnie a snap előtt, és a játék elindulását követően a gyors kivitelezés miatt habozás nélkül kell minden védőnek a számára kijelölt feladatot végrehajtani. Meg kell akadályozni, hogy a futó kívülre, a támadófalon túlra kerülhessen a labdával, és középre visszaterelni, ahol valakinek szerelnie kell az első és harmadik esetben. Ezzel egyidejűleg arra is oda kell figyelni, hogy a védőfal közepe ne maradjon sebezhető, és támadó falemberek ne tudják akadály nélkül megblokkolni a kisebb linebackereket, ezzel széles utat nyitva középen a futónak (második eset). Ez a fenti leírás megmutatja, hogy miért nem tudja mindenki sikeresen alkalmazni ezt a felállást. Erős, futásblokkolásban kiváló támadófal kell hozzá, hogy megakadályozza a védőfal áttörését a line of scrimmage-nél valamint két közel azonos képességű futót, akik kellő gyorsasággal rendelkeznek, hogy véghez tudják vinni a külső futásokat, ugyanakkor elég erősek legyenek a középső futáshoz a védőfalon keresztül, és túléljék a linebackerekkel való ütközéseket. A lényeg röviden, hogy olyan játékosok kellenek hozzá („A” és „B” játékos személyében), akikkel mindhárom opció nyitva marad az utolsó pillanatig, és ezzel a végletekig bizonytalanságban tartva a védőket.
3. Utolsó összetevője a „Wildcat”-nek az aszimmetrikus támadófal. Ebben a felállásban amelyik oldalról elmozog a snap előtt a (példánkban „A”) játékos ott az OT helyén csak egy tight end áll a falban, és a tackle átmegy a túloldalra, ezzel is próbálva erőfölényt kialakítani a túloldalon, tehát a támadófal (TE-G-C-G-T-T) felállásban játszik. Ezt az elemet hagyják már el a leggyakrabban idén.
4. Az eddig leírtakból is látszik, hogy a „Wildcat” esetében elsősorban futójátékról van szó, hiszen ehhez teremt optimális feltételeket, és rendszeres passzjátékra nem ideális.
a. A futótól nem várható el, hogy meccsenként 5-6 olyan jó átadása legyen, amelyik lényegesen többet hoz a csapat számára, mintha egyszerűen futottak volna, valamint a pontosság miatt nagyobb veszélye is van a labdaeladásnak, ráadásul elveszíti legnagyobb fegyverét, a meglepetést. 2-3 meccsenként egy átadás kielégítő ár-érték aránnyal rendelkezik, vagy ha sikerül eljuttatni a labdát az elkapónak állt irányítóhoz, de ez már időigényes, és szintén csak a meglepetés-faktor miatt lehet sikerre számítani.
b. Amennyiben egy átlagosan passzoló és futó irányítót használ a csapat, felvetődik a kérdés, hogy miért? Passzjátékhoz van a csapatnak kezdő irányítója, akinek jóval több formáció, célpont áll a rendelkezésére, mint a „Wildcat”-irányítónak, nem említve az esetleges technikai hiányosságokat (az árnyoldala a formációnak, hogy gyakorlatilag kizárja a sikeres passzjátékot, és ezért nem lehet egy teljes támadófilozófiát ráépíteni). A futójátékhoz az eredeti felállás a maga három variációjával, és a legjobb futókkal önmagában elég meglepetéssel és rugalmassággal rendelkezik, hogy sikere legyen, és jobb számokat produkáljon, mint a hybrid QB.
Zárszónak pár mondat a „Wildcat” modernkori történetéről. A Kansas State Wildcats egyetemi football csapatnál állította szolgálatban Bill Snyder edző ezt a támadófelállást 1997-ben, és Michael Bishop irányítóval nagy sikerrel alkalmazta az elkövetkező két évben. Később 2006-2007-ben az Arkansas Razorbacks alkalmazta, amikor Gus Malzahn és David Lee (Miami Dolphins QB edzője) volt a csapat támadó koordinátora, kihasználva Darren McFadden (Raiders) és Felix Jones (Cowboys) adottságait. Az NFL-ben 2006. decemberében mutatkozott be a formáció, amikor a Carolina Panthers irányító sérülések miatt az első támadás során DeAngelo Williamst használta „irányítóként”. A Panthers támadó koordinátora akkoriban Dan Henning volt, aki 2008 óta a Dolphinsnál tölti be ugyanezt a tisztséget. A többi már történelem. Henning és Lee a Ricky Williams Ronnie Brown párossal sokkolja a ligát, és hétről hétre megtalálják a módját még 2009-ben is, hogy működjön a „Wildcat”.
Chris Brown írása alapján.
Ezt a támadóformációt három elem határozza meg: a jól futó-ütköző irányító, aszimmetrikus támadófal és a „sweep” névre hallgató play.
1. A hatékony passzjáték elengedhetetlen egy csapat számára, ha sikereket akar elérni az NFL-ben. Ennek alapja a jó irányító, aki a legtöbbször a csapat arca, legtöbbet kereső, franchise játékosa. A játékos-igazolásokért felelős vezetők legalább ennyire fontosnak tartják az irányítóra áldozott dollármilliók miatt egészségének a védelmét: újabb vaskos pénzköteg ezúttal a left tackle számára. Az irányítók túl értékesek a csapat számára, hogy különösen középső erőfutásokkal amortizálják le őket, és minden egyes játéknál az egészségüket kockáztassák. A fent említettek miatt a védelmeknek a legritkább esetben kell attól tartani, hogy rendes körülmények között az irányító első vagy második szándékból futni fog a labdával, ami egyetemi szinten gyakori látvány az „option”-rendszerek virágzásának köszönhetően. Az még valószínűtlenebb, hogy az irányító egyszerű blokkolónak, fullbacknek áll és töri az utat a futó előtt. Futójátéknál az irányító a labda átadása után egyszerűen kivonja magát a játékból, ezáltal a támadók elveszítenek egy potenciális blokkoló esetleg futó játékost a védőkkel szemben.
Optimális esetben a támadófal + tight end + fullback felállás hét embert jelent a védelem hét-emberes védőfala és linebacker egysége ellen. Ezért említik olyan gyakran közvetítések során, hogy futás ellen nyolc emberrel feltölti a boxot a védelem, mert ezzel máris erőfölénybe kerülnek. A „Wildcat” felállás ezt küszöböli ki, amikor egy futót helyez az irányító helyébe. Bármennyire is nevetségesnek tűnik, de nem engedheti meg a védelem, hogy az elkapóként felálló irányítót őrizetlenül hagyja, vagyis leköt egy védőt, akár csak pár másodpercre, de a játék sikeréhez elegendő. Annak, hogy a kezdő irányító a pályán marad, van egy további pozitívuma, hogy nem kell a cserével bajlódni, ami megakadályozza az ellenfelet is, hogy ehhez a felálláshoz igazítsa a pályán lévő 11 védőjét (ha a támadók játékost cserélnek, akkor a védőknek is lehetőséget kell ehhez biztosítani). A következő pontban látni lehet, hogy az irányító helyébe lépő futó alapvetően három plusz egy dolgot tehet a labdával a snap után (amennyiben a passz lehetőségét is számoljuk), ami végig bizonytalanságban tartja a védelmet, és a játék gyors végrehajtása miatt hamar „könnyű” yardokat eredményezhet.
2. A „sweep”-nek nevezett játék lényege, hogy a labdás embert üres területre jutassa oldalt a támadófalon túl, ahol ideális esetben (1-1 elleni helyzetben egy védővel) jó esélye van gyorsaságát kihasználva a „nagy játékra”, de legalábbis biztos pozitív yardot szerezni. A „Wildcat” következő mozdulatsorral teremti meg erre a lehetőséget. A slotban elhelyezkedő „A” játékos a center mögött shotgun pozícióban lévő „B” játékos jelére elindul az ő irányába teljes sebességgel futva, majd a jó időzítésnek köszönhetően a snap után „B” játékostól megállás nélkül kapja meg a labdát. Majd a támadófalat megkerülve, és azon az oldalon lévő elkapók, fullback/halfback blokkjait kihasználva hozza a yardokat. VIDEÓ-1
Azonban „B” játékosnak nem kell feltétlenül átadni a labdát „A” játékosnak, elegendő, ha ezt csak színleli és elterelésnek, a védelem megtévesztésére használja fel, mialatt ő megtartja a labdát, és egyszerű középső futást hajt végre. VIDEÓ-2
A harmadik variációban is a „B” játékos csak színleli a labda átadását, de a középső futás helyett oldalfutást hajt végre abba az irányba, ahonnan „A” játékos a snap előtt éppen elfutott. VIDEÓ-3
A védelemnek ennek a három futójátéknak megállítására kell felkészülnie a snap előtt, és a játék elindulását követően a gyors kivitelezés miatt habozás nélkül kell minden védőnek a számára kijelölt feladatot végrehajtani. Meg kell akadályozni, hogy a futó kívülre, a támadófalon túlra kerülhessen a labdával, és középre visszaterelni, ahol valakinek szerelnie kell az első és harmadik esetben. Ezzel egyidejűleg arra is oda kell figyelni, hogy a védőfal közepe ne maradjon sebezhető, és támadó falemberek ne tudják akadály nélkül megblokkolni a kisebb linebackereket, ezzel széles utat nyitva középen a futónak (második eset). Ez a fenti leírás megmutatja, hogy miért nem tudja mindenki sikeresen alkalmazni ezt a felállást. Erős, futásblokkolásban kiváló támadófal kell hozzá, hogy megakadályozza a védőfal áttörését a line of scrimmage-nél valamint két közel azonos képességű futót, akik kellő gyorsasággal rendelkeznek, hogy véghez tudják vinni a külső futásokat, ugyanakkor elég erősek legyenek a középső futáshoz a védőfalon keresztül, és túléljék a linebackerekkel való ütközéseket. A lényeg röviden, hogy olyan játékosok kellenek hozzá („A” és „B” játékos személyében), akikkel mindhárom opció nyitva marad az utolsó pillanatig, és ezzel a végletekig bizonytalanságban tartva a védőket.
3. Utolsó összetevője a „Wildcat”-nek az aszimmetrikus támadófal. Ebben a felállásban amelyik oldalról elmozog a snap előtt a (példánkban „A”) játékos ott az OT helyén csak egy tight end áll a falban, és a tackle átmegy a túloldalra, ezzel is próbálva erőfölényt kialakítani a túloldalon, tehát a támadófal (TE-G-C-G-T-T) felállásban játszik. Ezt az elemet hagyják már el a leggyakrabban idén.
4. Az eddig leírtakból is látszik, hogy a „Wildcat” esetében elsősorban futójátékról van szó, hiszen ehhez teremt optimális feltételeket, és rendszeres passzjátékra nem ideális.
a. A futótól nem várható el, hogy meccsenként 5-6 olyan jó átadása legyen, amelyik lényegesen többet hoz a csapat számára, mintha egyszerűen futottak volna, valamint a pontosság miatt nagyobb veszélye is van a labdaeladásnak, ráadásul elveszíti legnagyobb fegyverét, a meglepetést. 2-3 meccsenként egy átadás kielégítő ár-érték aránnyal rendelkezik, vagy ha sikerül eljuttatni a labdát az elkapónak állt irányítóhoz, de ez már időigényes, és szintén csak a meglepetés-faktor miatt lehet sikerre számítani.
b. Amennyiben egy átlagosan passzoló és futó irányítót használ a csapat, felvetődik a kérdés, hogy miért? Passzjátékhoz van a csapatnak kezdő irányítója, akinek jóval több formáció, célpont áll a rendelkezésére, mint a „Wildcat”-irányítónak, nem említve az esetleges technikai hiányosságokat (az árnyoldala a formációnak, hogy gyakorlatilag kizárja a sikeres passzjátékot, és ezért nem lehet egy teljes támadófilozófiát ráépíteni). A futójátékhoz az eredeti felállás a maga három variációjával, és a legjobb futókkal önmagában elég meglepetéssel és rugalmassággal rendelkezik, hogy sikere legyen, és jobb számokat produkáljon, mint a hybrid QB.
Zárszónak pár mondat a „Wildcat” modernkori történetéről. A Kansas State Wildcats egyetemi football csapatnál állította szolgálatban Bill Snyder edző ezt a támadófelállást 1997-ben, és Michael Bishop irányítóval nagy sikerrel alkalmazta az elkövetkező két évben. Később 2006-2007-ben az Arkansas Razorbacks alkalmazta, amikor Gus Malzahn és David Lee (Miami Dolphins QB edzője) volt a csapat támadó koordinátora, kihasználva Darren McFadden (Raiders) és Felix Jones (Cowboys) adottságait. Az NFL-ben 2006. decemberében mutatkozott be a formáció, amikor a Carolina Panthers irányító sérülések miatt az első támadás során DeAngelo Williamst használta „irányítóként”. A Panthers támadó koordinátora akkoriban Dan Henning volt, aki 2008 óta a Dolphinsnál tölti be ugyanezt a tisztséget. A többi már történelem. Henning és Lee a Ricky Williams Ronnie Brown párossal sokkolja a ligát, és hétről hétre megtalálják a módját még 2009-ben is, hogy működjön a „Wildcat”.
Chris Brown írása alapján.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges